"Mind azt hisszük, hogy van időnk. Azzal vigasztaljuk magunkat, hogy lesz mód pótolni az elmulasztott pillanatokat, de nem így van."
Végre, végre, végre. Amikor megjelent a Most!, tudtam, hogy megfogom venni, eddig jók voltak az arányok, Musso könyveinél.
A blogon is látható, hogy kicsit rákaptam az íróra, így nagy örömmel töltött el, hogy hamarosan jön a következő regény, melynek címe "Regényélet".
No de visszatérve a Most!-hoz, itt aztán megkaptam a várva- várt misztikumot, amit az előző általam olvasott könyvéből hiányoltam. Tulajdonképpen az egész sztori, egy időutazás, amelyben a szerelemnek nem szabadna, lehetetlen lenne, de mégis utat talál magának.
De vajon képes e túlélni a szerelem, ha évente csak egyszer tölthettek együtt időt, miközben az egyik félnek egy pillanat, a másiknak egy egész év telik el?
Ha érdekel a bejegyzés kattints a "tovább olvasom" felületre!
"Sose feledd, hogy két életed van. A második akkor kezdődik, amikor megérted, hogy csak egyszer élsz."
A fülszöveg hihetetlen csattanókat ígér, folyamatos feszültséget, Hitchcockhoz hasonlítva az írót.
Való igaz, nem áll távol, ettől a történettől a feszültség, hiszen sosem tudhatod mit rejt a következő nap, Arthur felborult életében.
A történet szerint, Arthur egy világítótornyot örököl apjától, aki felhívja rá a figyelmét, hogy van egy befalazott ajtó, amit soha ne nyisson ki.
Persze, mégis hogyan hathat az apja tiltása az emberre, persze Arthur szétveri a falat, s kinyitja az ajtót. Amit ott talál, a megszokott életébe kerül, fenekestül felforgatva azt.
Mégis ebben a katyvaszban találja meg a szerelmet, a legrosszabbkor, Lisa személyében, amely talán erőt ad neki, hogy kitartson, mégis nehezebbé teszi mindazt, amivel meg kell küzdenie.
A harc elkezdődik a szerelemért - az idővel, melyből nagyon nehéz győztesen kikerülni.
Minden oldalát imádtam, egy nap alatt kiolvastam, pörögtek a lapok a kezemben. Sosem tudtam mire számítsak, tetszett, hogy izgalmas volt, és ezúttal közelebb állt a thrillerhez, mint a krimihez, aminek iszonyatosan örültem.
Fontos megjegyeznem, imádom, hogy minden borító, azonos stílusú, letisztult, és gyönyörű.
Ha valami, akkor ez a regény megtanít rá, hogy értékeld az életet, a szerelmet, és az időt. És minden napodat próbálj meg kiélvezni, hiszen bitang gyorsan eltelhet, még akkor is, ha a családod miatt kiveszett belőled a remény.
Talán ez fogott meg Arthurban. Az apjával való kapcsolata. Éreztem némi kötődést a témát tekintve, hiszen én sem ismertem igazán Édesapámat, és amit kaptam belőle, az sem volt pozitív.
Muszáj hoznom, egy idézetet, hogy ti is lássátok mire gondolok.
„– Ne félj, Arthur! Elkaplak. Ugorj! – Egész biztos, apa? Ötéves vagyok. A bátyámmal közös emeletes ágyunk tetején ülök, lábam a semmibe lóg. Apám kitárt karral, jóságosan néz rám odalentről. – Rajta, nagyfiú! – De félek… – Elkaplak, mondom. Hát nem hiszel az apádnak? – De, hiszek…– Hát akkor? Gyerünk, bajnok! Ugrás! Ingatom a fejem, aztán elmosolyodom, és a nyakába ugrom annak, akit a világon a legjobban szeretek. De az apám, Frank Costello az utolsó pillanatban hátrál egy lépést, és én hanyatt vágódom a földön. Az állkapcsom és a homlokom nagyot koppan a parkettán. Kell egy kis idő, mire összeszedem magam. Szédelgek, és sajog az arccsontom. Mielőtt sírva fakadnék, apám kioktató szavait hallom, amelyeket nem felejtek el, amíg élek: – Senkiben nem bízhatsz meg, Arthur! Világos? Rémülten nézek rá. – SENKIBEN! – ismétli meg, szomorúan és ingerülten. – Még a saját apádban sem!”
Engem megfogott.
Nem csak a történet, hanem érzelmi szinten is kaptam valamit, amivel tudtam azonosulni, így sokkal könnyebb volt megérteni a főszereplő érzéseit, beleélni magam abba, amit ő az élettől kapott.
Így számomra sokkal élvezhetőbb volt, és azt hiszem ez az a regény, amit évekkel később, újra kézbe fogok venni. Giganagy 5 csillag.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése