" Imádtam az érzést, hogy szabadon kószálok a sötétben – hogy láthatatlan vagyok, ismeretlen, potenciálisan rémisztő, pedig közben alatta végig ott rejtőzik az én ártalmatlan, hétköznapi, kötelességtudó énem."
Mostanában nagyon kifogom a lélektani regényeket, sokszor nem direkt. Csak egyszer olvastam Atwoodtól, ez pedig a Szolgálólány meséje volt ami ügye egy disztópikus történet, elég izgalmas volt számomra.
Itt nem tudtam mire számítsak, de úgy voltam vele, hogy novella, több rövid sztori, egyik - másik biztos tetszeni fog, hiszen elismerem az írónő tehetségét.
Nos ez teljesen más volt, mint a szolgálólány meséje, minden ponton.
Novella, de a novellák összefüggnek, tehát ugyanazok a karakterek alakítják az összes történetet, és egyben olvasva, egy egész sztorit kapunk, külön olvasva pedig nem szükséges elolvasnunk az összeset, de ki olvasná összevissza? Nem nagyon értettem ennek a felvázolásnak a lényegét.
Az elejét sajnos nagyon untam, a közepe viszont kifejezetten tetszett, majd a végét megint nagyon untam.
Persze értettem a mondanivalót, a történet Nell életét vázolja fel, az 50-es évektől napjainking, és ezen a téren szükséges volt minden részlet, hogy megértsük miért olyan amilyen.
Kifejezetten tetszett a közepe, amikor már ott tartottunk, hogy megállapodott, és ketten a párjával építették a közös jövőt.
Minden ember élete hasonló mederben folyik.
Gyerek vagy, megszenveded a gyerekek gondjait (iskolai szekálások, szülőkkel való kapcsolat, testvéri viták stb)
Nagyobb leszel, élni szeretnél, szórakozni, egyedül lenni, megállni a lábadon, bizonyítani.
Nagyobb leszel, élni szeretnél, szórakozni, egyedül lenni, megállni a lábadon, bizonyítani.
Felnőtté vállsz, megállapodsz, ketten építkeztek, mentek előre, majd egy harmadik (gyermek) lép az életetekbe, és érte, az ő jövőjét IS építenetek kell.
Aztán a szüleid megöregszenek, és hirtelen elengeded a gyerekkori sérelmeid ha vannak, és felidézitek az emlékeket, majd elengeded őket is.
Tudom, hogy ez az élet rendje, és tudom, hogy igazán sokat nyújtott nekem ez a könyv, és talán egyszer mégtöbbet fog, egyszerűen még kellett volna várnom 10 évet az elolvasásával.
Arra gondolok, hogy amikor 40-50 éves vagy, akkor már annyira átlátod ezeket a dolgokat, hogy akár élvezhetővé is vállhat.
Így nekem még annyira nem volt az.
Viszont nem mehetek el amellett, hogy az írónő stílusa tökéletes, remekül felvázolta a történetet, és gyönyörűen megfogalmazott mindent, ami az életünket jellemzi.
"Most az ajtónál vagyunk. A tárgyak állandósága ámulattal tölt el. Ez ugyanaz az ajtó, amin egykor évről évre beléptem és kiléptem, a megszokott ruháimban vagy más öltözékben, álruhában, és eszembe sem jutott, hogy egy nap majd itt állok előtte az őszülő húgommal.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése