Elena Ferrante - Amikor elhagytak

 "A dolog lehangolt. Lám, hát ez vár rám, töprengtem. Az efféle esték. Megjelenni idegen emberek otthonában, homlokomon a billog: ez a nő új életet akar kezdeni."

Csalódott vagyok. 

Azt hittem ez lesz az első könyv amit 1 csillagra értékelek, de ez végül a befejezés miatt megváltozott bennem.

Így is csak 2,5 csillagot adtam rá, szerintem nem is volt sosem példa arra, hogy ennyire leértékeljek egy könyvet. Nem azért tettem mert annyira rossz volt, egyszerűen kicsapta nálam a biztosítékot, de olyan szinten, hogy földhöz akartam vágni, csak azért nem tettem meg, mert el kell adni, és sebzetten kevesebbet érne. Emlékszem rá milyen volt amikor elveszítettem valakit...

... Az egész ott kezdődött, hogy nem csináltam semmit. Csak ültem, néztem magam elé. 

Ittam, sokat. Majd sírtam. És reggel feldagadtak a szemeim. És a tükörben néztem magam, és arra gondoltam, hogy "Nézz magadra! Hogy az Istenbe jutottál idáig? Hogy nézel ki? Ki vagy te?" 

Folyamatosan azon járt a fejem, hogy hol rontottam el, miket rontottam el, míg szenvedésem tárgya, hozzám sem szólt. 

És haragudtam, hol rá, hol magamra. 

Azt éreztem, többé nem vagyok különleges, hogy megszűntem. Talán sosem jelentettem semmit.

Aztán azt, hogy be kell ezt fejeznem, és kimozdulni. Ami bulizással járt, hetente. 

Szinte MINDEN héten, persze olyan koncertekre jártam, amik mindig eszembe jutatták a veszteségem. 

Először olyan zenéket hallgattam, amik fájdalmat okoztak, és volt, hogy bántottam magam. Nem csak lelkileg, fizikailag is. 

Nem akartam többé élni, így ebben a formában, mint egy üres kagylóhéj, akinek többé semmi sem jelent semmit. Közben megkellett játszanom, hogy sosem volt jobb a helyzetem, boldog vagyok, és élem az életem, és ide megyek és oda megyek és ezzel vagyok és azzal vagyok. Minden CSODÁS.

Aztán rájöttem, hogy fárasztó megjátszani mindezt. Elegem volt az emberekből akik segíteni akartak, akik aggódtak értem, hiába voltak ott, én gondolatban mindig máshol jártam. Azt kívántam, hogy hagyjanak egyedül, mert csak sírni akarok, de nem tudok sírni ha valaki mindig kotnyeleskedik körülöttem, és figyeli minden mozdulatom.

Nem tudtam koncentrálni a munkára, görcsben állt a gyomrom. Felmondtam, és csak feküdtem. Az elején folyamatosan reménykedtem. Meggondolja magát, meg kell. 

De nem gondolta, és én egyre elkeseredettebb lettem. Olyasmire gondoltam, hogy ugyan miért gondolná meg magát, hisz nincs bennem semmi különleges. 

És szemétnek akartam beállítani, érveket felhozni ellene. Nem volt ő semmi számomra, csak felmagasztaltam, csak egy kis figyelem volt amit kaptam és én éheztem rá, és ezzel elcsavarta a fejem, de ugyanolyan mint mások, minden sarkon van belőle egy. Úgysem lehettünk volna boldogok.

Aztán méginkább elkeseredtem, amikor rájöttem, hogy minden ember egyszerűen egy szerencsétlen a szememben, akik ismerkedni próbáltak velem csak ő nem. Ő nem volt az.. Kerestem másokban a rá jellemző tulajdonságokat, aztán csalódottan konstatáltam, hogy senkiben sincs meg. Nem tudtam látni az embereket, olyannak amilyenek, mert semmilyenek voltak ha nem hasonlítottak rá. 

Aztán megint bántottam magam, és olyan embereket gyűjtöttem magam köré, akik szarul vannak, akik szenvednek, és szenvedtünk együtt. 

Sokszor éreztem magam szánalmasnak. Szánalmasnak ha könyörögtem, és szánalmasnak ha nem - mert nem tettem meg mindent... 

És már nem mertem semmit posztolni, megkérdeztem magam minden posztnál, hogy ugye nem neki címzem? 

Ha látja, ha megnézné, ugye nem gondolja, hogy neki szól? 

Azt akartam, hogy megszabaduljak tőle, minden téren. Tudjak már kirakni egy szerencsétlen dolgot, annélkül, hogy arra gondoljak, ő mit gondol róla, vagy mit hisz. És beépült az életembe ez a gondolat, és már sehová nem mertem felrakni semmit.

Aztán találtam egy új munkát, és egyre kevesebbet gondoltam rá, de még mindig nem volt az igazi. Számolgattam meddig nem jutott eszembe. Most egy óráig, ma már másfél. 

Amivel azt értem el, hogy újra csak erre gondoltam. Sokszor még az álmaimban is kísértett, többször mint kellene, néha váratlanul. Amikor már nem gondoltam rá egész nap, de éjszaka mégis megjelent, átkoztam minden éjszakát, amit alvással kellett töltenem, hogy dolgozni tudjak menni, mert elrontott minden estét és ezzel minden reggelt, úgy, hogy valójában nem is volt jelen. 

Vissza néztem azt az embert, aki az elején voltam, amikor még felhőtlen volt minden, összevetettem azzal aki utána voltam, és sírni támadt kedvem.

De saját magad elől nem menekülhetsz nemigaz? És szemrehányást tettem magamnak, hogy ilyen lettem, egyre jobban utáltam saját magamat, és őt is.

És már hónapok óta nem érdekelt a hobbim. Nem akartam csinálni semmit, amit eddig szerettem. Mert többé nem akartam az az ember lenni, akit meglátott bennem, mert ez az ember nem volt elég jó. 

Azt kívántam, hogy valaki más legyek, akit nem ismert és soha nem is fog. 

És valóban más ember lettem. De mindez végül akármilyen furcsa is, pozitív irányba sodort. 

Elengedtem a stresszt, nem szidtam magamat, próbáltam dolgokat keresni amik segíthetnek, és végül egyre kevesebbet gondoltam rá, és ezt már nem számolgattam. 

És újra elkezdem örömmel tekinteni egy kihajtott virágra. Növényeket kezdtem gyűjteni, nevelgetni őket, több időt a kutyámmal lenni, nagyokat sétálni, díszitgetni a lakást. 

Ahol megakartam halni később a megnyugvás helye lett. Az otthon amivel dolgoztam. 

És újra elkezdtem keresni magamban a pozitív dolgokat, és a legnehezebb, újra szépnek látni magad. De elmúlt. És azt hittem sosem fog. Hogy soha többé nem leszek boldog, és aki mást mondott, annak nem hittem. És nem tervezetten múlt el. Egyik nap arra ébredtem, hogy már nem érdekel többé. Így szokott lenni. Átéled, fáj, jön egy kattanás, és mintha elvágták volna a szenvedést. Olyan hirtelen, hogy nem is hiszed el, hogy megtörtént. 

Talán elege lesz az agyadnak és a testednek az önsanyargatsból és leküzdi mindezt. És amikor kijössz belőle, jobb vagy mint azelőtt. 

Mindezt azért írtam le, mert a könyv pontosan erről szólt, ugyanezzel a végkifejlettel. 

Eltudom képzelni, milyen nehéz lehet végigcsinálni ezt 2 gyerekkel, 38 évesen, 15 év házasság után. Borzalmas, és ha valaki én tényleg megértem. 

DE! SOHA, nem emeltem kezet a kutyámra, és soha nem hagytam volna meghalni azért, mert én a veszteségeimre gondolok. Sosem hagynám a gyerekem 40 fokos lázzal szenvedni, míg én csak arra gondolok, hogy mit csinálhat a férjem az új szeretőjével. 

Sosem rohantam volna át a szomszédhoz, hogy ugyan keféljen már meg, hiszen szépnek szeretném érezni magam, pedig én sem éreztem szépnek magam többé. 

De időben felismertem, hogy máshoz rohanni, felelőtlenség. 

Bántottam én is, hogyne kerestem volna a figyelmet, de voltak határaim. 

És bármilyen jól is alakult a történet vége, és bármennyire is értem, hogy így lehet kiszeretni a másikból, ha egyedül hagy a fájdalmaiddal, akkor is muszáj kicsit félrerakni az önzőséget, és magadra eröltetni annyit, hogy legalább azokat ellásd akik rád vannak utalva. Mert ezt a felelősséget vállaltad, és nem jöhet olyan időszak az életedben, amikor ennek nem teszel eleget. 

Nos ezért értékeltem le, megutáltatta magát velem a főszereplő, a kutya + gyerek incidensnél, és onnan történhetett bármi, már nem érdekel. Megsiratott a viselkedése, és az ilyen embereket és az ilyen könyveket nem szabad pozitívan értékelnem. 

Illetve az is igaz, hogy a könyv a szakítással kezdődött, így nem láthattunk rá igazán, milyen volt a kapcsolat, ennek fényében pedig csak az tudja ezt a könyvet megérteni aki már átélte. 

Sajnálom, mert ha ez a gikszer a kutyával és a gyerekkel nincs benne, magasabb pontot adtam volna, pedig voltak még olyan dolgok, amik felhergeltek, de azt még megtudtam érteni, ezt viszont nem.