"Hát… vannak dolgok, amikhez képest mi mindketten semmik vagyunk, és olyanok is, amikhez képest mindenki semmi."
Nagyon át kellett gondolnom, amikor Ausztriába költöztem, hogy milyen könyveket tartsak meg.
Tudtam, hogy a közel 800 könyvet le kell szűkítenem, 50-100 könyvre. Végül nagyjából mindent eladtam, és csak a Stephen King könyveket tartottam meg.
Ezeknek nagy része Édesanyámhoz került, és 5 könyv volt amit kihoztam magammal, így egy ideig Stephen King olvasmány volt csak nálam. Ezért olvastam el a tűzgyújtót is ugyanabban a hónapban mint a Minden sötét, csillag sehol-t.
Azóta persze rengeteg könyvem van kint, igyekeztem nagy részét újra vásárolni, amint lett rá idő és hely.
De közben annyira ráfüggtem Kingre, hogy nagyjából az összes könyvét beszereztem amit valaha kiadtak, úgyhogy szerintem sokszor fogjátok őt az oldalon látni.
Kicsit lassan haladtam a Tűzgyújtóval. Néha untam. Vagyis sokszor untam. De közben nagyon tetszett, csak valahogy lassan haladt a cselekmény. Aztán persze a végén beindultak a dolgok, ahogy ez Kingnél lenni szokott.
A sztori is tetszett, biztos te is sokszor elgondolkodtál rajta, vajon zajlanak e olyan kísérletek, vagy zajlottak e főleg a háború alatt, amelyek arra hivatottak, hogy az embernek természetfeletti erőt adjanak.
Ugyanis a Tűzgyújtó pontosan erről szól.
Az egyetemi évek alatt egy kis pénzszerzés érdekében, Andy bevállalja, hogy kísérleti gyógyszert adjanak neki.
Ott ismeri meg szerelmét. A dolgok hamar furcsák lesznek, látomásokat lát, és nem tudja eldönteni mi igaz abból amit látott, és mi nem. Próbálja mindezt elfelejteni, de később észre veszi, hogy tudja irányítani az embereket, de csak egy bizonyos szintig, hiszen borzalmas fejfájás lesz úrrá rajta minden alkalom után.
Szerelme tárgyakat tud mozgatni.
A szerelemből később születik egy gyermek, aki a pirokinézis adottságával születik.
Nem elég, hogy a kicsi mindent felgyújt maga körül, ha sírni kezd, vagy valami nem tetszik neki, még a CIA és a műhely emberei is felfigyelnek rájuk.
Eszeveszett menekülés következik, hogy a kislányt biztonságba juttassa, akár az élete árán is.
Nem azt mondom, hogy ez volt a legjobb King könyv amit olvastam, egész egyszerűen nem igazán volt stílusom a téma, a katonákkal, a lövöldözéssel és egyebekkel, de azért tetszett.
Bármikor elolvasnám újra, és ilyen ritkán van. Sőt talán kellene is.
A végén nagyon megkedveltem Charlie-t, Andyt és azokat is akik segítettek nekik az úton.
Tetszettek azok a részek, ahol megtanulja uralni az erejét, és már előre féltem, hogy mi lesz, ha mindazt ami benne van, kiereszti azokra akik fogva tartják.
Csodás volt látni egy ilyen mély apa-lánya kapcsolatot, mivel nekem ebben gyerekként nem igazán volt részem.
Rainbird is nagyon érdekes figura volt, és mindamellett, hogy nem volt pozitív a karaktere, valamit éreztem benne, aminek köszönhetően ha lenne róla egy különálló könyv, biztos elolvasnám.
A cipőkön kívül John Rainbirdöt csak két dolog érdekelte. Az egyik a halál volt. Saját halála, persze; hisz húsz éve, ha nem régebben, készült már az elkerülhetetlenre. A halál volt a mestersége, az egyetlen olyan mesterség, amelyben kitűnt. Ahogy idősödött, mindjobban foglalkoztatta, ahogy a festőt is mindinkább foglalkoztatja a fény természete és minősége, s ahogy az író tapint rá a karakterek és a részletek lényegére, mint vak a Braille-írás betűire. Legjobban maga az elmúlás, a lélek eltávozásának pillanata izgatta… Az elszakadás az emberi testtől s mindattól, amit az emberek életként emlegetnek – az átolvadás valami másba. Milyen érzés tudni, hogy az embernek mennie kell? Vajon úgy érzi, álom az egész, amelyből felébredhet? Ott vár-e valahol a keresztény ördög a vasvillájával, hogy átdöfje vele a sikoltozó lelket, s úgy cipelje a pokolba, mint egy kebabpálcikára tűzött húsdarabot? Van-e az elmúlásban öröm? Tudja-e az ember, hogy ez már a halál? Mit látnak vajon egy haldokló szemei?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése